Sziasztok! Tudom hogy nem jött semmilyen komi, de nem bírtam várni az új résszel. Jó olvasást!:)
Már másfél hete itthon vagyok. Patrick az ájulásom után hazavitt és felhívta anyámat, aki orvost hívott annyira megijedt. Esélyem se volt a fiúval négyszemközt beszélni, hogy hogyan mentett meg. Az orvos sínbe tette a lábamat. Már másfél hete itthon fekszem és unatkozom. Patrickot azóta nem láttam, de Phoebe hazajött és szinte mindennap itt van. Ma is elvisz az orvoshoz hogy levegyék a sínt a lábamról.
- Kathe! Készen vagy? - kiáltott fel Phoebe.
- Igen - kezdtem el lemászni a lépcsőn.
Sikeres akcióm után beszálltunk a lány kocsijába és elindultunk a kórház fele. Ott az orvos amilyen gyorsan tudott megszabadított ettől a borzalomtól és indulhattunk hazafele.
- Egy valamit még nem értek - értetlenkedtem.
- Micsodát? - nézett rám egy pillanatra az útról.
- Nem tudom még mindig hogy hogyan szabadultam ki a vízből. Patrick nem mondta el? - érdeklődtem.
- Kathe... szerintem ezt kettőtöknek kéne megbeszélnie - mondta.
- Jó, igaz. Akkor majd ma átmegyek - válaszoltam - Drága barátnőm - jutott eszembe - Mindent tudunk egymásról csak egy dolgot nem. Van neked barátod? - vigyorgott.
Már régóta meg volt benne ez a kérdés, de mindig elfelejtettem, amikor volt rá alkalmam hogy megkérdezzem.
- Igen van - pirult el - Adamnek hívják. Hazaviszlek és megyek is át hozzá.
- Ohh milyen jó dolgod van már - mosolyogtam - Hogyan jötettek össze?
- A szüleink mutattak be egymásnak. Semmi kedvem nem volt aznap elmenni, de őszintén szólva, nem bántam meg - mesélte.
- Elhiszem, pedig a szülős bemutatás általában nem jön össze. Sokáig - gratuláltam.
- Köszi - mosolygott - És neked? - állította le a kocsit.
- Az égvilágon senki - ráztam meg a fejem.
- Aha - biccentett, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
Elköszöntünk egymástól és én indultam is hozzájuk. Muszáj voltam megbeszélni vele ezt az egészet. Csengettem és trappolás után ajtót nyitottak.
- Hello beszélnünk kell - mondtam kertelés nélkül.
Szó nélkül arrébb állt, hogy betudjak menni, majd a nappaliba vezetett. Mivel nem mondott semmit így elkezdtem.
- Azért jöttem hogy megköszönjem hogy megmentettél. Másrészről kiváncsi vagyok. Hogyan sikerült megmentened? - kérdeztem.
- Leszedtem rólad azt a valamit - válaszolta egyszerűen.
- Akkor mi volt az a fény a víz alatt? És hogyan tudtál olyan gyorsan úszni? - tettem fel az engem nyomasztó kérdéseket.
- Szerintem túlságosan elszorította az az állat a lábadat és csak képzelted - mondta.
- Nem! - kiáltottam, mire kicsit hátratántorodott a fiú - Biztos vagyok benne hogy nem képzeltem! Tudom!
- Nem tudsz te semmit! Nem olyan vagy mint mi, hát nem érted? - esett nekem.
- Nem, nem értem! Semmit nem mondasz el nekem! - akadtam ki.
Abban a pillanatban úgy éreztem hogy szét tudnék törni valamit vagy még jobb, megölni valakit. Ahogy a vér folyna le az áldozatról és a szemében kihunyna az élet. Ez a gondolat egy percig örömmel töltött el.
Jézusom miket gondolok? Biztos csak egy pillanatnyi elmezavar volt...
Annyira megijedtem hogy szó nélkül kirohantam a házból. Annyira zaklatott voltam hogy nem is figyeltem arra hogy egy kamion rohamosan közelít felém. Teljesen lefagytam. Próbáltam a végtagjaimat mozgatni, de azok sehogy nem akartak indulni. Lassan becsuktam a szemem és felkészültem hogy elcsap egy autó. Azonban az ütközés nem következett be. Kinyitottam a szemem és körbe néztem. A kamion ott állt előttem.
Te jó isten hát megállt - gondoltam és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. De ahogy oldalra néztem azt vettem észre hogy az utcában lévő emberek se mozdulnak.
Ez csak egy hülye álom - ráztam a fejem hitetlenül.
- Kathe - szólalt meg rekedtes hangján Patrick.
-Jesszusom Patrick annyira megijedtem - öleltem meg - Azt hittem megőrültem, hogy az emberek nem mozdulnak.
- Tényleg mozdulatlanok - értett egyet - Kathe - tolt el magától - Én... megállítottam...., megállítottam az időt, különben elütött volna az a kamion - mondta.
- Mi? Nem viccelj már - nevettem, de ő nem csatlakozott - Komolyan mondod ugye? - váltottam komolyra.
- Igen - bólintott.
- Mi vagy te? - rémültem meg.
- Talán menjünk vissza a házba - ajánlotta.
- Rendben - válaszoltam.
Mielőtt beléptem volna a házba a forgalom újra megindult és az emberek is mentek tovább, mintha mi sem történt volna.
- Szóval - ült le a kanapéra - Fény vadász vagyok. Ez a dolog családról, családra öröklődik. Azért vagyunk hogy elpusztítsuk az árny démonokat, akik kiakarják az emberek lelkét szívni - nézett rám - Ezért mondtam hogy mások vagyunk. A mi fajtánk nem szereti nagyon ha az emberek velünk mutatkoznak - magyarázta.
- Mért? - kérdeztem.
- Azt mondják nálunk a bölcsek... - kezdte.
- Azok kik? - vágtam a szavába.
- A bölcsek a legidősebbek akik már mindent megéltek és mindent tudnak. Ők a vezéreink. 10 bölcs ember van, ebből kettő a szüleink. Szóval ők azt mondják hogy régen volt egy fényvadász, aki beleszeretett egy emberbe, így megvolt a gyengesége, és az árnydémonok ezt ki is használták és megölték mindkettőt - mesélte - Tudom hogy most ez így fura, meg biztosan félsz tőlem...
- Egyáltalán nem félek - néztem rá - Elhiszem csak fel kell még ezt dolgoznom.
- Remélem tudod hogy ezt az égvilágon senkinek nem mondhatod el - váltott szigorú arckifejezésre.
- Nem, úgy gondoltam kimegyek az utcára és minden szembe jövő embernek elmondom - válaszoltam gúnyosan - Phoebe is ilyen... vadász? Vannak.. képességeitek? Születésetek óta ilyenek vagytok?
- Igen a húgom is ilyen. Vannak. Fényt tudunk kibocsátani csak ezzel tudjuk elpusztítani az árnydémonokat, és ez másban is segít. Például egy vízisikló tekeredett a lábadra és azt csak így tudtam leszedni rólad. Gyorsabbak vagyunk és erősebbek mint, az emberek. De ha gyémánt követ használunk ellenük, ezt akár ember is megteheti, akkor is elpusztulnak, de általában csak este jönnek elő. És nem vagyunk ilyenek születésünk óta, hanem azóta mióta betöltöttük a 16. élet évünket - válaszolt, majd témát váltott - Szerintem jobb lenne ha ma itt maradnál, Kelly amúgy is dolgozik este cica és Phoebe is biztosan örülne neki - vigyorgott.
- Nem rossz ötlet. Majd mindjárt átmegyek a cuccomért, de még van egy kérdésem. Ezért az egész miatt viselkedtél velem úgy mint, egy darab ronggyal? - érdeklődtem.
- Igen. Bocsánatot is kérek ezért - hajtotta le a fejét - Általában az emberek rohadt kiváncsiak és idegesítőek, de te teljesen más vagy. Máshogy reagálsz a dolgokra, sőt most el kellett volna rohannod, amikor megtudtad hogy mik vagyunk, de te meg se lepődtél igazán, olyan természetes dolognak veszed ezt az egészet - értetlenkedett.
- Világ életemben ilyen voltam - vontam vállat.
- Örülök neki - vallotta be.
Ezután beállt nálunk a csönd.
- Akkor én átmegyek pár cuccomért, 10 perc és itt vagyok - álltam fel - Sziaa - jöszöntem el.
- Oké, szia - mondta és kiment a konyhába.
Gyorsan átrohantam a házunkba. Én is elgondolkoztam azon amit Patrick mondott. Talán azért nem lepődtem meg, mert mindig is hittem az ilyenekbe és vágytam hogy találkozhassak ilyen emberekkel. Már kezdetektől éreztem, hogy ebben a városban van valami nagyon fura dolog.
Gyorsan felrohantam a lépcsőn összepakoltam a cuccaimat, ami estére kell. Mielőtt lementem volna, láttam hogy az ablak nyitva van, így odaakartam menni becsukni, de ahogy ezt gondolatban eldöntöttem, az ablak magától teljesítette ezt a feladatot. Teljesen megrémültem. Ezt én csináltam? Hogyan?
Nyugalom. Biztos csak a szél volt - nyugtattam magam.
Gyorsan leszaladtam a lépcsőn bezártam az ajtót és rohantam át a szomszédba. Az ajtóhoz érve kiakartam nyitni, de ahogy megint az eszembe jutott, az ajtó magától teljesítette a dolgot, de most annyira hogy azt hittem kiszakad a ház egyik része. Ez már biztosan nem lehet puszta véletlen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése